Kilépsz az edzőteremből. Odakinn a szemerkélő eső halkan kopogtatja kabátodat, a hüvös szél végigsimítja kipirult arcodat. A szíved még hevesen, ütemesen ver. Felemeled a kezed, rátekintesz a kézfejedre. Millió esőcsepp áztatja bőröd, melyek patakokban folynak tovább a földre. Remegő ujjaid és dagadó ereid árulkodnak csak arról, hogy pár perce még az összeesés határán egyensúlyoztál. Mégis elmosolyodsz és valami furcsa, kellemes érzéssel tölt el a tudat, hogy milyen idióta vagy. Képes vagy minden egyes napon eltaposni saját magad. Legyen hideg vagy meleg, legyen hajnal vagy éppen már csaknem éjszaka, te mindig készen állsz, hogy leküzd önmagad. Leküzd a félelmeid és vele együtt a kitold a határaid. Más ilyenkor a kicsi vackában szitkozódik az időjárás miatt, te pedig képes vagy mosolyogni. Mosolyogni a világon és azon, hogy ezeknél az embereknél máris több vagy. Nem, nem azért mert ők nem edzenek. Pusztán azért, mert a rossz időre fogják, hogy nem teszik meg, amit akarnak.
Ezután megteszed az első lépést. Kapaszkodva mászol le a kopott lépcsőkön. Lábaid megremegnek, kezed a korlát után kap. „Már csak egy járókeretre lenne szükségem.” – gondolod magadban. Odabenn tonnákat mozgattál, mégis remegő lábakkal, egy kilencven éves öreg nénikére hajazó botorkálással kell hazajutnod. És jól érzed magad. Mindezek ellenére nevetsz. Az oxytocin szórakoztató hatásai…
